Unitáriusok II

tisztelettel és szeretettel meghívja a Magyarországon levő minden gyülekezetben és szórványban élő unitárius hívét

Kérjük híveinket, hogy értesítsék mindazokat, akik már
huzamosabb ideje Magyarországon élnek de még nem sikerült

kapcsolatot teremteni egyházközségeinkkel,
hogy őket is szeretettel várjuk.

MEGKÖZELÍTHETŐSÉG: (1181. Pestszentlőrinc Szervét Mihály tér 1. - a Kőbánya-Kispest 3.(kék) Metró végállomásról induló piros 136-os busszal 5. megálló, vagy sz. gépkocsival Határút -Ady Endre utca, Havanna lakótelep, Szervét M, tér. 1)

Hívjuk és várjuk a gyülekezetek lelkészeit a Zsinati tagokat presbiterieken; családjukkal együtt, hogy együttlétünkkel fejezzük ki egységünket és egy Isten hitünkből fakadó testvériségünket.

Felhívjuk híveink figyelmét, hogy a Magyarországi Unitáriusok találkozóját ezután minden év október első szombatján fogjuk tartani Pestszentlőrincen.

9.00 - 9.45 Érkezés - Gyülekezés

10.00 - 11.00 Istentisztelet
                             Imádkozik: Szász Adrienne helybeli lelkész,
                             Egyházi beszédet mond: Nyitrai Levente kocsordi lelkész
                             Énekvezéri teendőket ellátja: Bácskai Ágnes kántor

11.00 - 11.40 Köszöntések
                            - Rázmány Csaba püspök
                            - Dr. Máthé Dénes főgondnok
                            - Elekes Botond főgondnok
     Balázsi László megemlékezése Sütő Andrásról

11.40 - 12.30 Rácz Sándor, az 56-os Nagy-Budapesti Központi Munkástanács Elnöke, a Magyarok Világszövetsége tiszteletbeli elnöke: Emlékek és tények az 56-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján Parázsló szándék c. forradalomról írt saját könyvének bemutatója

14.30 - 15.30 - Tófalvi Zoltán (Marosvásárhely) újságíró, történész
Előadás: Az 1956-os magyar forradalom erdélyi visszhangja. Megtorlások. Az erdélyi unitáriusok Golgotajárása. (30') - Film vetítés: A halálmenet megismétlése (30')

15.30 - 16.30. Előadás: Dr. Alan Edward Williams „Unitarizmus és nacionalizmus Bartók zenéjében?" A BERÁN Vonós-négyes előadja Dr. Alan Edward Williams zeneszerző művét: SONINHO DO BRASIL (Brazil álom)

Textus: Zsid. 10, 23-24, 39: „ tartsuk meg a reménységnek vallását tántoríthatatlanul, és ügyeljünk egymásra, a szeretetre és a jó cselekedetekre”.

Kedves Testvéreim, Szeretett Atyámfiai!
Őszinte szeretettel és örömmel köszöntelek mindnyájatokat, akik meghívásunknak eleget téve eljöttetek, hogy megtartsuk a reménységnek vallását, hogy ügyeljünk egymásra és nem utolsó sorban a jó cselekedetekre. A zsoltáríróval, és a Magyarországi Egyházak vezetőivel mondom én is: segíts most Uram és adj jó előmenetelt. Segíts, mert ha népünknek valaha is volt szüksége segítségre, úgy most létünk legmélyebb tudatával érezzük, hogy szükségünk van Isten megtartó szeretetére és gondoskodására, hogy józan döntésekkel számoljuk fel azt a morális válságot, mely sajnos rátelepedett hazánkra. Tesszük ezt most, amikor mind jobban és jobban érezzük, hogy olyan körülmények között élünk, amikor az erkölcsi válság mindinkább elhitelteleníti a közéletet. De nem volnánk Istenhívő keresztények, ha csak egy percre is elbizonytalanodnánk, elcsüggednénk és engednénk, hogy a kétségek úrrá legyenek rajtunk.

Éppen ezért vagyunk most itt együtt, hogy megmutassuk nem csupán a világnak, de inkább és mindenek előtt önmagunknak, hogy ha kicsik is vagyunk, ha kevesen is vagyunk, de nem vagyunk magunkra, és nem vagyunk erőtlenek. Éppen történelmi múltunk, de még inkább küzdelmes jelenünk a tanúbizonyság amellett, hogy itt ezen a földön, és a hazánkról leszaggatott részeken, továbbá a világ bármely szegletében, kivettük a részünket abból a hatalmas műből mely a szabadság megtartására irányult, hitéleti értelemben meg abból, ami Istenországa megvalósulására és megtartására törekedett. Mi unitáriusok szinte 500 éve azt hangoztatjuk, hogy: „mi testvérek vagyunk mind emberek, tőrvényünk egy a szeretet, célunk is egy a munkában, boldog föld Isten országa”. Aki hitvallását, így tudja megfogalmazni, az jobban odafigyel testvérére, emberre, rokonra jó barátra. Ez az odafigyelés és ez az együttlét a célja mai összejövetelünknek és az elkövetkezőknek, melyeket a továbbiakban minden év október első szombatján fogunk itt Pestszentlőrincen megrendezni.

Amikor az ember imádkozik, akkor Istenhez fordul, elmondja neki búját-baját, aztán segítségül hívja őt, majd levonja élete konzekvenciáit. Hagyja magára hatni, a Jézusi evangéliumot és összeveti azt a saját életével. Így talál életében olyan dolgokat, melyeket másképpen kellene megélni, vagy megcselekedni. Aztán hálát ad minden jóért, amit kapott, és végül dicséri az Istent. Így néz ki a keresztény ember imája. Ez olyan, mint amikor két ember beszélget egymással. Az Istennel való együttlétet szemlélődő imának, az emberrel való meghitt kapcsolatot, találkozást szemlélődő együttlétnek nevezzük. A szemlélődő imádság, valamint a szemlélődő együttlét féltve őrzött kincse volt mindig a kereszténységnek és az ma is az emberiségnek.

Ez a nagyszerű érték a XX-ik században talán túlságosan be volt zárva az un. szemlélődő kolostorok falai közé. Most, hogy az egyház mozgató erejét már nem csupán a papok, hanem leginkább a világi hívek jelentik, akik egyre nagyobb mértékben veszik ki részüket a hitéletből, a szemlélődő vagy más néven kontemplatív együttlétre egyre nagyobb az igény a keresztények, és ebből fakadóan természetesen az unitáriusok körében is.

Ma a szemlélődő együttlétet vagyunk hívatottak megjeleníteni, aminek érdekében igen nagy körültekintéssel alakította ki Egyházunk Elnöksége a mai találkozó tematikus programját, ugyanis nem mehetünk el ebben az évben azon nagyjelentőségű megemlékezések mellett melyek minket unitáriusokat nagyon is köteleznek, mint a Bartók emlékév, vagy az 56-os Forradalom és Szabadságharc 50 éves évfordulója, vagy október hatodika, még akkor sem ha meghívott vendégeink közül néhányan nem támogatták a Találkozó programját. A mai napon amint az a kiküldött Meghívó programjáéból is kiderül, sort kerítünk az 56-os Forradalom és a Bartók emlékév megünneplésére, ugyanakkor egyetlen mondat erejéig de meg kel említsük október hatodikát is, hogy megtudjuk, mire köteleznek minket az Aradi vértanuk. Mindenek előtt arra, hogy soha nem szabad megfeledkeznünk róluk. Csengjen fülünkben minden évben Dzsida Jenő hagyatkozása: „nyelvemen, izzó vasszeget üssenek át, ha rólad megfeledkezem”.

Másodszor, áldozatukat minden időben értékelni kell, mert egy szent ügyért és a hazáért az életüket áldozták fel. Harmadszor, ezek a nagyszerű emberek soha nem hazudtak, nem alázkodtak meg, nem könyörögtek kegyelemért, nem voltak megvesztegethetők. Negyedszer, csak néhányuk volt magyar, akik nem ugyanazon hazáért, és népért, hanem a szabadságért harcoltak! És végezetül de nem utolsó sorban, Isten nevével mentek a halálba, mert mindannyian hívő keresztények voltak. Áldott legyen az emlékük! Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

Népünk de az egész emberiség is korfordulót él, és nagymértékben rajtunk unitáriusokon is múlik, hogy ebben a hitét vesztett szekularizált és globalizált világban meg tud-e kereszténynek maradni a világ, s benne a magyar lélek. Ha mai találkozónk alkalmával fenti gondolatot együttlétünkkel, Szász Adrienne lelkésznő imádságával, továbbá Nyitrai Levente prédikációjával is gazdagítani tudtuk, akkor már nem gyűltünk össze hiába.

Kívánom, hogy együttlétünk legyen mindenki számára értékes és maradandó, hogy hitünkben, egymás iránti szeretetünkbe és testvéri érzésünkben megerősödve távozzunk családi hajlékainkba, hogy a mai napon jó volt együtt lenni és egy akarattal, imádkozni, emlékezni. Isten áldása legyen és maradjon mindnyájunkon!

„A N Y E L V M A N É K T E K V É G S Ő M E N E D É K T E K!”

S Ü T Ő A N D R Á S 1927-2006

Többen is voltak, ha nem is olyan sokan, lángoszlopai Erdély magyarságának a múlt század második felében. Mindenképp kiemelkedett közülük: Márton Áron, római katolikus püspök, aki minden erdélyi magyar lelki támasza volt a kommunizmus idején, és a protestáns-református Sütő András, író, aki minden erdélyi magyar, az összmagyarság nyelvőrzője volt. Miután megtalálta igazi hangját a kommunista diktatúra szorongatásában, egy olyan remek életművet alkotott, amely sokáig megtartónk lehet a világ vásárába taszigált, hurcolt magyarságnak.

A Reményik Sándor által megfogalmazott vigyázó féltés mellett Kosztolányi biztatása jelenthetett bátorítást és védelmet, amikor nyelvünk forgácsainak fává való összeálmodásának nem veszélytelen munkáját végezte, például a sikaszói nyaralójában, a nyelveltüntető szekusok ügybuzgalma mellett. „Erős várunk nékünk a nyelv!”- zengte ő is ezt a reformáció korabeli zsoltár-parafrázist. Vagy olyan imádságokat fogalmazott meg, amilyent a Csillag a máglyán Szervét Mihályának, hitünk pionírjának ajkaira adott: „Segíts meg, Istenem, életemnek e nehéz órájában. Ne oltsd ki bennem, Uram, a gyertyát, te gyújtottad meg azt…te parancsoltad meg a szólást, és ítélted örök kárhozatra a hallgatást… Te parancsoltad meg, Uram: amit néktek a sötétben mondok, a világosságban mondjátok; és, amit a fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek. Jól tudom, mindezért pedig halálra adja testvér a testvérét, atya gyermekét, és támadnak magzatok szüleik ellen és megölik őket. Azért ne féljetek tőlük, mert nincs olyan rejtett dolog, ami napfényre ne jőne, és olyan titok, mely ki ne tudódnék…A te műved, Uram, a kényszer, a szavaimat formáló sugallat; a nyájterelő Jákob varázslata az ivóvizünkben, falat kenyerünkben, szerelmünkben, szándékainkban és minden tétova mozdulatunkban az igazságért, mely bennünk lakozik, s mégis oly távoli, és immár csak álmainkban adhatunk neki fekhelyet.” Az igazságot kimondó és megőrző nyelvről vallásos rajongással beszél: „A nyelv nem szentírás, de kapcája sem akármifajta betyárkodásnak. Boldogságunknak nem egyetlen varázsköntöse, de váltóing sem a hiúságok vásárterein. Nem isteni parancsolatok gyűjteménye, nem is öncél, hisz épp emberi céljaink szolgálatában virágzik föl a nemzetek ajkán. A nyelv-a nyelvünk-nem szentírás, mert annál is több: szentség, amelynek érvényességét nem érintik világnézeti korszakváltások; szentségünk és szentségtartónk, a magyarság szellemi értékeinek foglalata…Anyanyelvünk! Hajnaltalan történelmi virrasztások pirosszemű pesztonkája. Senki sem látta őt a bölcsőben, de csecsemő-arcát bárki fölidézheti magának, ha lehajol egy cseppet. Nem a földig, nem az alázatig. Hanem ahol egy gyermeki tudat szintjén kezdenek a szavak nyiladozni. Induljatok el vele az anyanyelv ösvényein és meglátjátok a bölcsőt, amelyért a Kőrösi Csoma Sándorok hasztalan keltek nagy vándorútra. Akik a hiúságok vásárterein kiléptek önmagukból, egyedül a gyermekkel jutnak vissza az egyetlen lehetséges otthon égtájai alá. Mit csináltál a rád bízott tálentumokkal? Nincs más számonkérés, csak a gyermekeink tekintetében. Ahány anyanyelvi szóra váró gyermek: jövőnknek megannyi lámpása a meglódult időben.”

„ A szülőföldnek sírhantjelöltjei vagyunk.”- kezdi egyik esszéjét Sütő András, majd így folytatja később: „Mert az utolsó hely az, ahol nevünk emlegetése kilobban. Amikor mindenütt elfelejtettek: a szülőföldnek még mindig akad mondandója rólunk. Ha csak sóhajnyi vélekedése is. Lám, ez az ember földarabolta a bölcsőjét, apró piros bárkákat készített belőle az utána jövőknek. Fagyott sóhabokon, szikes földön ringanak, s a párnájuk alól Édes-anyanyelv szavai kandikálnak a jövő felé…Ezért a szülőföldnek nem csupán sírhantjelöltjei vagyunk. Hanem legelsősorban őrizői és nevének fényesítői. A szülőföld horizontján a nappal együtt kélnek föl szellemünk óriásai. Fényük sehol sem olyan erős, mint a szülőföld egén, amely némelykor elfér egy esernyő alatt is. Annál otthonosabb és kedvesebb annak, aki ott búcsúzik el csillagaitól, ahol azokat a bölcsőből megpillantotta.”

Sütő András ott búcsúzott el, már csillaggá lett ő is, hogy ragyogjon életünk egén. Járjunk e csillag nyomán is nyelvrontó időnkben, mentve, a ránk sóvárogva néző Édes-anyanyelvünk szavait, az általa földarabolt bölcsőjéből nekünk készített piros bárkáinkon. / Balázsi László/

Nyitrai Levente beszéde:

Alapigémet nem magam idézem Pál apostol leveléből. Egykori politikai fogoly társaimat idézem vele, akiktől hat éven át volt alkalmam hallani ezt az idézetet 1956 és 1964 között. Akkor, akiket nem tudott kétségbe ejteni a rabság, a kényszermunkán is vallották,- hogy azért is szabadok vagyunk, mert a szabadság nem fizikai, hanem lelki ajándék Istentől. Szabadságától csak azt lehet megfosztani, akit lélekben törnek meg, mi pedig törhetetlen lelkek vagyunk, mert tudjuk, hogy Isten a Lélek, aki senkit sem hagy el, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Annyi szabadsággal ott is rendelkeztünk, amennyi teljesen elegendő volt ahhoz, hogy felismerjük Istent, s velünk levő Lelket. És viszont: szabadságban is rabja a tudatlanságának az, aki Isten szabadító Szent Lelkét fel nem ismeri. Mert nincs más szabadság, mint amit Isten ad.

Még van egy idézetem, amit más után veszek. Ez az Unitárius Élet legutóbbi számának vezércikkében, a hétköznapi evangélium - Békességben élni cím alatt olvasható. "Békességet hagyok nektek: az én békességemet..." – (Jn. 14,27.) ahol Jézus hagyatékára építi a közmondást, hogy: mindenki a maga sorsának kovácsa. Mert "tőlünk függ, hogy hogyan éljük meg s mindennapokat: békességesen, vagy békétlenkedve..."

Szabadság és békesség - egymással összefüggő és egymás nélkül meg sem élhető ajándéka Istennek. Egymást nélkülözhetetlenül feltételezik. Nincs szabadság békesség nélkül, és nincs békesség szabadság nélkül. De a János evangélistától idézett helyen sem azt a szabadságot találjuk, amit a világ ad, ahogyan adja, hogy ne nyugtalankodjék a szívünk és ne is féljen.

Ötven évvel ezelőtt legeslegutoljára csillant fel a remény a történelemben, hogy az idegen fegyveres uralom alól fegyverrel szabaduljon fel a haza. A leveretés, a megtorlás ami utána következett, Jézus tanácsát kell idézze lelkiismeretünknek: "Tedd hüvelyébe a kardodat!^” (Jn.10.11.)

Sok évszázados tanulság, hogy nemzeti szabadságunkat csak kiegyezéssel lehet megvalósítani. Mátyás óta csatákat nyertünk, de egyszer sem nyertünk háborút. Egyetlen forradalmunk,- szabadságharcunk sem hozott többet az erkölcsi győzelemnél. Valljuk meg magunknak, ha előre tudtuk volna, hozzá se
fogtunk volna. Fejet hajtunk minden hős áldozat emléke előtt, amiből azonban csak egy tanulságot tudunk levonni: megnyerni egyetlen háborút sem lehet. Egész történelmünk arról tanúskodik, hogy csak a békét lehet megnyerni. Azt a békét, amit Jézus e világból való távozásakor a tanítványaira hagyott. Hőseink ezzel a békével és ezzel a szabadsággal a lelkűkben áldozták fel nemes életüket a hazáért, mint Jézus a kereszten, az Isten országáért. Emlékük dicső, és áldott legyen, mint a Jézusé.

A hadviselést tanulni kell. Nem elég a győzelemhez e szabadság természetes joga. De egyetlen háborúban sem az győz, akinek igaza van, hanem az aki erősebb. Időszerű tapasztalatunk, hogy erőfölénnyel a természetes jogot és az erkölcsi igazságot el lehet fojtani. Több nemzedéknyi időre el lehet némítani. Csak a lelki szabadság és béke az, amihez nem lehet hozzányúlni, csak amikor ezeket önként adjuk oda. Van, aki úgy dönt, hogy odaadja, van, aki úgy, hogy nem. A jövő ez utóbbiaké.

Hogy mikor nem adjuk oda önként a szabadságunkat, arra tudok egy példát. Két székely verekedéssel próbálja eldönteni az igazságot. Jön a jól ismert idegen, aki szét akarja őket választani, hogy ezzel a kifogással megszerezze fölöttük az uralmat. Összenéz a két székely, teljes egyetértésben elveri a port a beavatkozón. Miután az meggyőződik, hogy máshol biztonságosabb neki, a két székely ott folytatja a verekedését, ahol abbahagyta.

Egyetértettek abban, hogy idegentől nem fogadnak el bíráskodást.A példának fontos tanulsága van. Ez nem abban merül ki, hogy idegentől nem fogadunk el beavatkozást, hanem abban, hogy nem ott kell folytatnunk, ahol abbahagytuk, hanem békességben kell élnünk egymással, hogy megőrizhessük a függetlenségünket.

Az unitárius címer épp ezt jelképezi. A földet jelképező dombot két címerállat foglalja el: a békességet és Isten Szent Lelkét jelképező fehér galamb és az okos gondolkozást jelképező kígyó...(Mt. 10,16.} Ezek is egymást feltételezik. A kiegyezéses békesség rabszolgasághoz vezet okos gondolkozás nélkül, és viszont az okosságot rosszra használhatjuk Jézus az öröksége, az Ő békességes célkitűzései nélkül. A kettő együtt nekünk azt jelképezi, hogy tanulni nem a hadviselést kell a jövőben, hanem s békességet. Sokan vannak, akik tátott szájjal várják a sült galambot, ami pedig nem repül. Sokan vannak, akiknek a kígyóról nem a tanulás jut eszükbe, hanem a kígyómarás. Jobb esetben Ádám és Éva története, akiket a ravasz kígyó kínált meg a tudás tiltott gyümölcsével. Pedig a galamb nem is arra való, hogy kitekerjük a nyakát, meg sütögessük és ennivalóként elfogyasszuk, hanem inkább tenyésztenünk kell a béke jelképe gyanánt. És meg kell tanulnunk, hogy a kígyófajták között se mindenik mérges, hanem igen sok az olyan, amelyiktől tanulni lehet.